Blog
A gyermek – egy régi írásom 2006-ból
Vannak szövegek, amiket nem azért ír az ember, hogy hasznosak legyenek.
Nem azért, hogy tanítsanak, vagy hogy bármit bizonyítsanak.
Egyszerűen csak megszületnek.
Ezt az írást 2006 augusztusában vetettem papírra.
Egészen más ember voltam akkor.
Más kérdések foglalkoztattak.
És talán másképp figyeltem a világra is.
Mégis van benne valami, ami ma is ismerős.
Talán a figyelem.
Talán az, ahogy egy pillanat mögé próbálok nézni.
Most, negyven évesen, már két gyermek édesapjaként egészen más súlya van ezeknek a soroknak.
A gyermek elvesztése számomra ma már nem egy elvont gondolat,
hanem egy felfoghatatlan tragédia,
amellyel soha nem szeretnék szembesülni.
A gyermek
Kellemes nyári szellő fogadta az embert, ahogy kilépett az utcára.
A hőmérséklet nem volt épp magas, 28–29 Celsius tájékán lehetett.
Felhő egy sem látszott az égen.
Csak a kék ég tündökölt az emberek feje felett.
Nem takarta egy felhőcske sem el a Napot.
Azt a Napot, mely az embernek mindig is oly sokat jelentett.
És nem csak az emberek örültek ennek.
A madarak daloltak.
A halak tették a dolgukat.
Minden élő a maga módján volt jelen ebben a pillanatban.
Vagy talán mégsem?
Bár ezen lehetne vitatkozni.
Lehetne biológusokat kérdezni.
Hogy ki mit fog fel ebből.
Hogy mit jelent egy napsütötte ég egy állatnak.
De talán nem ez a lényeg.
Ha valaki úgy érzi, tegye le ezt az írást.
Menjen, és keresse a válaszokat.
Nem tartom vissza.
Visszakanyarodva ahhoz a naphoz…
A gyerekek játszottak.
Labdáztak.
Kergetőztek.
A vízben nevettek.
Aranyosak voltak.
Az embernek mindig jólesik látni a gyerekeket.
Talán a sajátját leginkább.
A gyermek…
a saját vérünk.
a saját lelkünk.
A strand zsúfolt volt.
Egy apuka fagyit nyalt.
Segített a kislányának.
Figyelt rá.
Mosolygott.
Picit arrébb egy nő feküdt.
Olvasni próbált.
Nem ment.
Egy könnycsepp.
A könyv nem segített.
Ahogy elfordult…
meglátta őket.
A kislányt.
Az apát.
A pillanatot.
És sírni kezdett.
Az apa látta.
A mosoly eltűnt az arcáról.
Ő tudta.
Hogy neki nem adatott meg.
Hogy másnak megadatott.
De el is vétetik.
Mégis mosolyogni kell.
Mert az a néhány nap…
az a rövid idő…
valakinek az egész élet.
Szabadifürdő, 2006. augusztus 20.
Zárás
Azóta eltelt közel húsz év.
Sok minden változott.
De egy dolog nem.
A figyelem.
Legyen szó egy írásról vagy egy masszázsról —
valahol mindig ugyanarról szól.