Blog

40, 20, 15 – és ami nem mérhető

Három szám jár mostanában a fejemben: 40, 20 és 15. Idén valahogy újra meg újra visszatérnek. Talán azért, mert az idő múlását most valahogy erősebben érzem, mint régebben. Észrevetted, hogy mintha gyorsabban múlna az idő így 2026-ban? Elképzelhető persze, hogy nem is csak idén érzem ezt, hanem már jó ideje felgyorsult minden körülöttünk és bennünk egyaránt. Elröpülnek a szabadságra szánt napok, a munkanapok, a boldog vagy épp szomorú pillanatok, a nyarak, a telek, a hétköznapok unalmasnak hitt, később mégis hiányozni képes részletei. Ugyanakkor talán nem is az a legfontosabb, hogy tűnnek tova, hanem a nyomok mélysége és milyensége, ahogyan bekarcolják magukat a szívedbe, az emlékezetedbe, a testedbe, a belső világodba.

Érdemes néha megállni és elgondolkodni kicsit az úton, ami idevezetett. Picit elmélázni a mindennapok sodrása közben összegyűlt tapasztalatokon, régi sejtelmeket és szándékokat mérlegelni, felülvizsgálni korábbi céljainkat, észrevenni a megváltozott prioritásokat, megjegyezni magunknak a különleges és az egyszerű dolgokat egyaránt. Olykor pontosan az egyszerűségben rejtőzik a szépség vagy a nyugalom. Néha nem a nagy fordulatok tesznek bennünket azzá, akik vagyunk, hanem azok az apró dolgok, amelyek akkoriban még szinte fel sem tűntek.

Hiába is húzom az időt, hiszen te is sejted már: természetesen ezek évfordulók. Már január elsején motoszkált bennem valami ebből az egészből. Aztán jött Kitti február 26-i tizenkettedik születésnapja, pár nappal később pedig az enyém, március 8-án, és egyre kevésbé lehetett úgy tenni, mintha ez csak valami hangulati játék volna a számokkal. Negyvenéves lettem. Húsz éve vettem a kezembe a gyógymasszőri bizonyítványomat, és már ott lelkesen kerestem a kihívásokat, telve voltam ötletekkel, a fiatalkori lázadás is átszőtte azt az időszakot. Tizenöt évvel ezelőtt pedig próbáltam önálló útra lépni, kockáztattam és építkeztem, mintha legóztam volna. A saját kis szalonom megnyitott, egy hosszas játékba kezdtem, amely folyamatosan teljes embert, odafigyelést, kitartást és persze kreativitást egyaránt igényelt. Vajon csak régen? Na nem, az igazság az, hogy ma is kell még gondolkodni, sőt ma talán már még inkább.

A negyven év

Gyerekként a negyveneseket már idősnek gondoltam. Valahogy azt hittem, hogy addigra révbe ér az ember. Családalapítás, jó munka, stabil élet, vagyon, kiegyensúlyozottság, minden a helyére kerül, az ember pedig meglett férfiként vagy komoly hölgyként jár-kel a világban, és nagyjából tudja, mit csinál. Nem is tudom, milyennek képzeltem magam negyvenévesként, de az biztos, hogy valami sokkal készebb, összerakottabb, véglegesebb figurának. Most, hogy már érintetté váltam, elmondhatom: ebből leginkább annyi igaz, hogy az ember egyre több mindent él át, és egyre kevésbé hiszi magáról, hogy készen van.

Semmivel sem lettem kész!

Persze lett családom, csak egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan azt valaha megálmodtam. Két különböző nőtől van gyermekem, a nagyobbikat egyedül neveltem öt éven át, tehát egy váláson már túl vagyok, most pedig egy kicsit bonyolult mozaikcsaládban élem a mindennapokat. Mindkettőnk saját gyermekei, no meg a közös, együtt vannak jelen az életünkben, így vagyunk öten, ezzel azért el tudod képzelni, hogy nem valami halk, békés, nyugodt hétköznapokkal megáldott felállásban telnek a napjaink. Néha inkább zajos, sűrű, kusza, néha fárasztó, néha nagyon szép, de mindenképp eleven.

És talán pont ez az egyik legnagyobb különbség aközött, amit fiatalon a negyvenről gondoltam, és aközött, amit most valójában megélek. Nem simább lett minden, hanem sűrűbb. Nem egyszerűbb, hanem összetettebb. Nem kevesebb lett a kérdés, hanem több. Türelmesebb lettem. Türelmesebb a gyerekekkel, a munkámban, a célok megvalósulásának sebességével, az élet kihívásaival, különböző emberekkel, bizonyos helyzetekkel. Ezzel persze sokan vitatkoznának a környezetemből, de a fő, hogy én annak érzem magamat. Már tudok várni, bár még mindig alkalmatlan vagyok a tétlen várakozásra. Nem lett belőlem valami keleti bölcs, aki mosolyogva figyeli az élet áramlását, de már kevésbé kapálózom minden ellen, ami nem azonnal úgy történik, ahogy elterveztem.

Az apaság tanított a legtöbbet alázatra. Különösen a nagyobbik lányom, Kitti. Tőle kaptam türelmet, kitartást és életcélt. Voltak évek, amikor mindent én csináltam. Háztartást vittem, gyerekeztem, dolgoztam, szerveztem, logisztikáztam, és valahogy mégis működött az egész. Fárasztó volt, persze hogy az volt, de közben tele volt szeretettel. A covid időszakát például sokan gyűlölték, én mégis szerettem bizonyos értelemben, mert ketten lehettünk békében, nyugalomban, játszva, beszélgetve, szeretetben, a Hetedik mennyország című sorozatot nézve. Kitti akkor még óvodás volt, az utolsó évét töltötte ott, így megúsztam a tanulást, és lehetett még egy kicsit önfeledten gyereknek maradnia. Nekem pedig egy kicsit apának, a szó hagyományos értelmében.

A negyvenhez nálam mostanra a testemhez való viszonyom is nagyon hozzátartozik. Mindig is egy pocakos, túlsúlyos ember voltam. Sokan mondták, hogy a 160 kiló már sok. Én pedig, mivel nem voltak igazán komoly testi problémáim, egy kis lábdagadást leszámítva, amivel nyaranta megküzdöttem, hajlamos voltam legyinteni. Aztán egyszer csak valahogy megvilágosodtam. Rájöttem, hogy hiába érzem még most jól magam, ez nem marad mindig így. Egyszer csak rosszabb lesz a fizikumom, elfárad a testem, tönkremennek az ízületeim, beszűkül a mozgástartományom, és ott maradok majd idősödve, kövéren, betegen, ráutalva másokra nemcsak a vakságom, hanem a mozgásproblémáim miatt is. És én a gyermekeimnek, később talán az unokáimnak sem teher szeretnék lenni, hanem inkább segítség.

Így jött a Mounjaro, előtte a Saxenda, a rendszeres konzultáció az endokrinológiával, Dr. Udvarnoki Katalinnal, aztán 2025 októberétől a személyi edzés, és az a furcsa, új fejezet, amit korábban el sem tudtam volna képzelni magamról. Hatvan kiló fogyással ma már ki merem mondani, hogy életmódot változtattam. Persze még most is szeretek enni, ezt ne is tagadjuk, de figyelek, mozgok, heti többször edzőterembe járok, és közben valami nagyon fontos megváltozott bennem. Az ember néha nem attól lesz érettebb, hogy okosabbakat mond, hanem attól, hogy végre komolyan veszi a saját életét.

Emlékszem, milyen érzés volt, amikor megvettem az L-es télikabátomat. Vagy amikor rájöttem valahol a születésnapom magasságában, hogy már fél éve járok rendszeresen heti három-négy alkalommal edzeni. Ha ezt valaki néhány éve mondja nekem, körberöhögöm. Tényleg. Kinevettem volna azt, aki a stabil rendszer gondolatát felveti nekem. Most meg itt vagyok, és tudom, hogy ha meg akarom tartani azt, amit elértem, akkor ezt évtizedekig az életem részeként kell kezelnem. Nem átmenetként, szóval szurkolj!

Régen verseket írtam, kisebb novellákat, történeteket, egyfajta kikapcsolódásképp. Most a futópadon és a gyakorlatokban élem ki magam. Persze most megint elkezdtem írni. Ki tudja, milyen eredménnyel és milyen hatást kiváltva. Mint mindenki, hatni szeretnék a világra, a társadalomra, vagy legalább egy kis darabjára. Régen ebben sokkal inkább hittem, nagyobb léptékben. Elhittem, hogy igazán nagy változásokat el lehet érni. Voltak nonprofit terveim, egy egyesületem is volt, Lepkeháló Közhasznú Egyesület néven, és az volt az álmom, hogy a fogyatékossággal élők is segíthessenek, ne csak mindig őket akarják segíteni. Nem sikerült igazán beindítanom. Erről mára lemondtam. De talán kicsiben mégis ezért vagyok itt. Mostanra az emberekben hiszek. Az emberek egyéni történeteiben, élethelyzeteiben, megoldásaiban. Abban, hogy segíthetek, változtathatok, velük változhatok.

A húsz év

A húsz év szakmailag is innen érdekes igazán. Kicsit talán illúzióromboló leszek, de én nem akartam igazi masszőr lenni. Fiatalon kifejezetten nem vonzott ez az út. Sőt, őszintén szólva volt bennem egyfajta lenézés is a masszőrként dolgozó vak emberek iránt. Azt hittem, ez egyszerű, kétkezi munka, és engem valami egészen másra szánt az élet. Valami emeltebbre, különbre, fontosabbra. Azt is gondoltam, hogy ez olyan „vakos” munka. Akkor még nem értettem, hogy a valóság ennél sokkal árnyaltabb, és hogy a vakság ebben a szakmában nemcsak hátrány, hanem bizonyos értelemben előny is lehet. A figyelemben, az érintésben, a hangolódásban, a bizalomban.

Azért kerültem a masszőrképzésre, mert nem vettek fel egyetemre. Ez volt az első komolyabb pofon, ami megmutatta, hogy ha ellinkeskedem a vizsgákat, ha nem veszem komolyan a dolgokat, akkor nem is jutok majd semmire. Eredményt az tudhat magáénak, aki megdolgozik érte. Nem hullik minden az ölünkbe. Ezt a mondatot persze sokan elmondják, de más dolog hallani, és más dolog a saját bőrödön megtanulni.

A tanfolyam gyakorlati ideje egy szociális otthonban telt. Ott volt egy teljesen lebénult ember, akinek ha rosszul nyúltam a testéhez, azonnal begörcsölt. Ez neki nem feltétlenül fájt, inkább kellemetlen volt, de így is elég egyértelmű visszajelzésnek számított. És amikor már úgy tudtam csinálni, hogy ne görcsöljön be, akkor bizony már ragadt rám valami, technika, érzék, mozdulat, figyelem. A gyakorlati vezetőm Kovács Zsuzsi volt, és bár sok mindenre nem emlékszem pontosan, húsz év távlatából, az ilyen pillanatok megmaradnak.

Ott kezdtem igazán megérezni a segítés ízét. Nem valami szirupos, nagy szavas formában, hanem nagyon egyszerűen. Megéreztem az emberek háláját, a kedvességüket, azt, ahogyan a bizalmukba fogadnak. Rájöttem arra is, hogy a masszőrködés talán nekem való dolog lehet, mert sok embert megismerhetek, történetekkel színesedhet a tudástáram, a világról alkotott véleményem formálódhat, és ez ma is így van. Persze nem mondanám, hogy néha nem nehéz kezelni a nálam járó embereket. Tudnak késni, máskor elfelejtenek jönni, néha túl közvetlenek, máskor távolságtartók, félreérthetők, zártak, feszültek, beszédesek vagy éppen csöndesek. Mindenki más és más, és a masszőrnek képesnek kell lennie mindegyik típussal megtalálni valamiféle hangot. Megköveteli ez a szakma a sokrétűséget mind a társalgásban, mind a hallgatásban.

A vakság itt sok mindenben adott pluszt. Avendég előttem talán kevésbé szégyenlős. Könnyebb oldani a gátlásokat. Jobb a tapintásom, jobban figyelek a hangokra, a hangsúlyokra, a kisugárzásra, és az emberekre is, csak másképp. Mivel sokan nem érzik úgy, hogy figyelniük kellene arra, hogyan néznek, hogyan tartják magukat, vagy hogyan beszélnek előttem, a hangjuk, a hangsúlyuk, a ritmusuk sokszor többet elárul. Igyekszem észrevenni, mire vágynak, mi jó nekik, mire van szükségük, hogyan lehet rájuk hangolódni. Figyelek. Emlékszem az ezer évvel ezelőtt beszélgetett dolgokra is. Figyelem. Talán végül ez lett a legfontosabb szavam.

És közben azt is megtanultam, hogy nem mindenen tudunk segíteni. Hiába szeretnénk, hiába jó a szándék, hiába van tapasztalat és kéz, olykor az, amit egy masszőr tud, kevés. Ezt megtanulni nem kellemes, de szükséges. A szakma egyik legfontosabb leckéje talán éppen az, hogy a saját határaidat ismerd. Ezért is hiszem ma már sokkal inkább, hogy a masszázsnak megvan a maga helye, de nem mindenható. Olykor orvos, gyógytorna, vizsgálat szükséges, életmódváltás kell, és az a legnagyobb segítség, ha ezt az ember időben felismeri.

Lehetne itt most hosszasan mesélnem betegségekről, állapotokról, érdekes esetekről. Hivatalosan talán egy masszőrnek erről kellene írnia?
Sokkal fontosabb számomra a dolog emberi vonatkozása. Mindaz, ami belül történik: az emberek megismerése, barátságok születése, kapcsolatok kialakulása. Fontosabbnak érzem, hogy az esküvői tanúm egy vendégem volt, és hogy a második esküvőmön a násznép jelentős része vendégeimből állt, akik azóta is hozzám járnak. Sokkal érdekesebb, hogy a derékfájással sok évvel ezelőtt betotyogó srác, Peti lett a kislányom egyik keresztapja, és hogy nagyon finom zserbótortát készített a születésnapomra. Sokkal érdekesebbnek tartom, hogy a legjobb barátom, Csaba általam lett masszőrré, hogy taníthattam, hogy plusz szakmát adhattam neki, hogy felépített Érden egy vendégkört és ebben dolgozik már évek óta, saját szalonban, a https://masszazserden.hu oldalon is megtalálható módon, és közben Fruzsi keresztapukája is lett, jól látod: kettő van neki. Még az is sokkal többet mond el rólam, ha elmesélem, hogy volt feleségem, Krisztina szintén mellettem végezte el a gyógymasszőri tanulmányait, és azóta, napjainkra saját útra lépett, őt a https://kiki-masszazs.hu oldalon is meg lehet találni.

És hát ott van Rita is, akit egyszer nyolc év ismeretség után randira hívtam. Nem a masszázson, hanem utána, Messenger-üzenetben, mert azért mégiscsak legyen valami rendje a dolgoknak. Lett belőle egy reggeli, nagy szerelem nem lett, a vendég viszont megmaradt. Van olyan vendégem is, akire felnézek, amolyan példakép. Sportol, családja van, igényesen él, és egyszerűen egy követendő embertípusnak érzem. És olyan vendégem is van, akivel amióta csak hozzám jár, nagyjából tizennégy éve, mindig megbeszéltük Sartit, Görögországot, aztán 2025-ben Kittivel együtt mi is eljutottunk oda, Gyöngyi és a férje pedig segítettek nekünk felfedezni a helyi kajákat és boltokat, és nagyon jó volt. Sok morzsából építkezem. Talán mindenki sokat tud tanítani, ha figyelünk rá.

És mi mindennek a lényege? Az, hogy megtanultam adni. Jó kedvet, emberséget, törődést, kérdéseket és válaszokat, magamat, viszonzás nélkül. Szeretnék adni valamit a világnak, és ebben a szakmában többféle módszerrel, változatosan van is erre módom.

A tizenöt év – az Újpesti Masszázs, a Demeter Masszázs

A tizenöt évnyi saját vállalkozás valahol erről is szólt, csak keményebb, zajosabb, földközelibb formában. Az Aegon munkatársa voltam, próbáltam értékesítőt játszani telefonon. Megvallom őszintén, nem szerettem. A munkahelyi légkört is kifejezetten rosszul éltem meg. A dohányzás alatt persze mindenkivel lehetett beszélgetni, vagy akkor, amikor éppen valakinek a fájó vállát kellett egy kicsit rendbe tenni, de amikor eljöttem onnan, szinte minden kapcsolatom megszakadt az ott dolgozókkal. Ebből is tanultam valamit arról, mennyit érnek bizonyos munkahelyi viszonyok.

A jutalék kérdésében nem értettünk egyet a vezetéssel, én pedig felálltam, és közöltem, hogy nyitok egy masszázsszalont. Sok ilyen hirtelen döntésem volt az életemben. Némelyik ostobaság volt, ez történetesen nem.

Akkori feleségemmel üzlethelyiséget kerestünk, kibéreltük, festett a család, segítettek a barátok, és nagyjából egy hónapon belül már meg is nyitott az Újpesti Masszázs a Rózsa utca 7. szám alatt, egy földszinti, panel aljában lévő, kis 16 négyzetméteres szalonocskában. Volt benne vizesblokk, egy szék, egy masszázságy, valami szekrényféle, télen hideg volt, nyáron meleg, mobilklímával és hősugárzóval hűtöttünk-fűtöttünk, minden zaj behallatszódott, egyszerű volt, fapados, praktikus. Nekem akkor mégis birodalomnak számított.

Az első bejelentkezőm minden hétre lefoglalta magának a csütörtök estéket. Ez évekig tartott. Ő lett Kitti keresztanyukája. Sajnos már nincs közöttünk. Hentesboltja volt ott a Rózsa utcában, ami önmagában is ritkaságszámba ment, hogy egy nő a húsok között így helytálljon. Az ilyen történeteket nem lehet beárazni.

Aztán jött az első fizetés, illetve ami megmaradt a hónap végén, és magasabb összeg volt, mint a hatórás bérem a korábbi munkahelyemen. Ez nekem akkor nagyon sokat jelentett. Látássérültként az ember gyorsan megtanulja, hogy a munkaerőpiacon nem kapkodnak érte, és megfizetni sem nagyon akarják. Ehhez képest a saját kezem munkájából, a saját helyemen, a saját nevem alatt egyszer csak működni kezdett valami. Nagyon olcsó voltam. Ezer forintért adtam fél órát. Rengeteget dolgoztam, kora reggeltől késő estig, éveken át ez volt a mottó: állandó elérhetőség.

Közben persze a vállalkozás nemcsak abból állt, hogy masszíroztam. Honlapokat kellett csinálni, szövegeket írni, marketinget tanulni, hirdetési felületeket kipróbálni, embereket kérdezgetni, mert vakként a látványvilágban sosem leszek igazán erős. Meg kellett tanulnom, hogy többféle ember véleményét kérjem ki vizuális kérdésekben, különböző korosztályokét, eltérő ízlésűekét, és ezekből próbáljak dönteni. Most már a negyedik honlapnál járunk, és remélem, ez lesz a legsokoldalúbb. Online PDF-ajándékkártya, időpontfoglaló, SZÉP-kártyás elfogadások, mindezek mögött rengeteg ötlet, utánajárás, idegeskedés, öröm és sikerélmény van. És még ki tudja, mit találok ki később. Fejlődni mindig kell, nem pusztán érdemes.

A marketinges feladatok is újra meg újra kihívást jelentettek. Keresőoptimalizálós cég, Google Cégem-optimalizálás, tábla, Facebook-marketing, régebben újsághirdetések, portálok biztosította médiamegjelenések, liftreklámok, szórólapok és névjegyek, szóval mindenféle csatorna kipróbáltatott már valamilyen formán. Persze közben továbbképzésekre is olykor érdemes menni. Részben persze azért, hogy a vendégek elhiggyék, ez egy frissen tartott, már-már konzervált tudás, amely fejlődik és amely egyre csak több lesz a T. masszőr részéről. A fontosabb rész nyilván az, hogy új technikákat is elsajátíthasson az ember, de azért legyünk szókimondók, és nyugodtan elmondhatom, hogy ez utóbbi csak ritkán, kevés igazi képzésen adatik meg, olyankor azokat meg is kell becsülni.

Voltak munkatársaim is egy ideig, nagyjából két évig. Nem hiszem, hogy rossz főnök voltam, de nekem jobban megy az egyedüli munkavégzés. Most úgy érzem, ez inkább egyszemélyes vállalkozás. Persze a könyvelő mindig mindenbe belelát, és szerencsére olyan hölgyet sikerült magam mellé szereznem, aki adott esetben le is tol, ha kell, és egyszerűen, nagyszerűen kifejti, mekkora hülye vagyok, ha belenyúlok olyanba, amibe nem kellene. Ez is része a rendszernek.

Apropó, tudtad, hogy te is lehetnél masszőr, ha úgy hirtelen belevágsz és kiváltod a vállalkozóit? Na, erről egy következő cikkben elmélkedünk.

Vendégeim már tudják, hogy olykor nehezen élem meg a felelősséget, a feladatok súlyát, máskor pedig kifejezetten lubickolok benne. El kellett magamnak ismerni már régen, hogy a kihívások, a nehezebb időszakok, a megoldandó helyzetek végül mindig felemelnek. Megoldottam, átéltem, túléltem, és valahogy mindig lett belőle valami. Talán ezért is érzem úgy, hogy ez a tizenöt év magamra találás volt. Amíg nyílik az ajtó és beengedhetem a következő vendéget, úgy hiszem, a világ a normál medrében halad.

És hogy mi az, ami nem mérhető ebben az egészben? Nem a 40, nem a 20, nem a 15. Nem az, hogy hány kezelésen vagyok túl, nem az, hogy hányszor nyílt ki az ajtó, nem az, hogy hány vendégem van, nem az, hogy mennyit fogytam, mennyit dolgoztam, mennyit terveztem vagy éppen mennyit hibáztam. Hanem a bizalom. Az emberi közelség. Az, hogy valaki visszajár. Az, hogy emlékszem rá, ő pedig emlékszik rám. Az, hogy a munkámból idővel kapcsolatok, történetek, sőt néha családszerű kötések is születnek. Az, hogy az ember megtanul figyelni. Nem látványosan, nem fennkölten, csak rendesen.

Azt hiszem, nem választható szét bennem a masszőr, a vállalkozó, az apa és a férj szerepköre. Mindegyik figura én vagyok. Egyik sem tökéletes. Egyik sem kész. De mindegyik valóságos. És talán ennyi év után már ez sem kevés.

Büszke vagyok mindenkire, aki körülöttem van: a gyermekeimre, a szalonomra, a feleségemre, a vendégeimre, és valahol magamra is. Nem úgy, mint aki révbe ért, hanem mint aki még mindig úton van, csak már jobban érti, miért fontos ez az út. A számokat könnyű leírni. Negyven, húsz, tizenöt. De ami közöttük történt, ami belőlük épült, amit elvett és amit adott az élet, azt nem lehet ilyen egyszerűen összeadni.

Talán éppen ez benne a legszebb. Hogy ami igazán számít, abból a legtöbbet nem lehet megmérni.